A legharmonikusabban működő családot is rendkívüli módon megterheli tagjának elhúzódó súlyos betegsége, különösen akkor, ha a diagnózis rák. A családtagoknak nagyon gyakran éppúgy támaszra és útmutatásra van szükségük, mint a betegeknek. A legfontosabb: megvetni a beteg és családtagjai közötti nyílt és becsületes kommunikáció alapját. Ha a betegtől megtagadják a lehetőséget, hogy a számára legkínzóbb dolgokról beszéljen, elszigeteltnek fogja érezni magát. Aki pontosan arról nem beszélhet, ami legfontosabb a számára, az nagyon egyedül van.
Igyekszem megértetni a hozzátartozóval: semmi mást nem kell tennie a beteg érzéseivel, mint meghallgatni azokat. Nem kell sem megértenie, sem megváltoztatnia őket. Lehetőleg próbálja elkerülni az olyan mondatokat, mint “ne beszélj butaságot, dehogyis fogsz meghalni.” A legtöbb, amit a hozzátartozó nyújthat, a szeretett lény érzéseinek elfogadása és elismerése. Hogy vele legyen ebben a dologban. Legyen támaszadó anélkül, hogy túlságosan babusgatná, s ezáltal önállóságától megfosztaná a beteget. Legyen támaszadó anélkül, hogy megmenteni próbálná őt. Legyen együtt a beteggel a rákkal össze nem függő tevékenységekben is, lehetőleg minél élvezetesebb dolgokat műveljenek együtt. Utóbbira a férfiakat nehezebb rávennem, míg a feleségek igen nehezen adják fel a babusgató, megmentő szerepet.
A pozitív illetve negatív elvárások szerepéről már szóltunk. El kell érni, hogy a család úgy kezelje a beteget, hogy az érezze, számítanak arra, hogy élni fog. A családnak nem azt kell hinnie, hogy a beteg fel fog épülni, csak azt, hogy felépülhet.