A szívet már az ókori görögök is az érzelmek, szenvedélyek központjának tartották. Ha megfigyeljük azt a sok nyelvi fordulatot, amelyben a szív előfordul, láthatjuk, hogy azok mind az érzelmekkel állnak kapcsolatban. (S ez egyáltalán nem a magyar nyelv jellemzője!) Ha kedvelünk valakit, akkor jó szívvel viseltetünk iránta, szívünkbe zárjuk. A lágyszívű ember teljes szívéből szeret, a nyíltszívű őszinte, könnyen megnyílik mások előtt. Ezzel szemben áll a zárkózott szűkkeblű ember, aki nem hallgat a szívére, nincsenek szívélyes érzései. A szerelemben két szerető szív talál egymásra, mindaddig, míg a gonosz kőszívű összetöri szeretője szívét. A köznyelv gyönyörűen fogalmazza meg a negatív érzések, a bánat, az aggodalom, a szorongás, a stressz hatását a szívre. Azt mondjuk: valami nyomja a szívét, izgalmában torkában dobogott a szíve, összeszorult a szíve rémületében, nagyon a szívére vett valamit, bánatában megszakadt a szíve.