A közvélemény általában túlbecsüli a rákbetegség halálozási arányát. Mind közvetlen környezetünkben, mind a médiában gyakran hallható: X Y "hosszú szenvedés után" (ez a rák kódja) elhunyt. A gyógyult rákbetegekről szinte soha nem hallani. Igen kevesen állnak ki a nyilvánosság elé: "Rák-betegségem volt, s íme meggyógyultam! Pedig az orvostudomány, a diagnosztikus és terápiás eljárások fejlődése következtében elmondhatjuk, hogy a rákos betegek gyógyulási aránya - daganat-fajtától még inkább a felfedezés időpontjától függően - valahol 40és 60% között mozog. Sőt! Az idejekorán felfedezett betegség az esetek túlnyomó többségében gyógyítható. Igen ám, de az “idejekorán” azt jelenti, hogy a betegséget lehetőleg még a tünetek, panaszok kialakulása előtt fel kell fedezni. Ezért rendkívül fonatosak a szűrővizsgálatok. Szűrővizsgálatokkal ugyanis számos esetben az egészen kezdeti un. “0” stádiumú rákot is fel lehet fedezni, amikor a gyógyulás valószínűsége csaknem 100%. De még a súlyos, előrehaladott esetekben is van számtalan példa a „csodálatos” gyógyulásra.
Mégis, ha egy ember megtudja, hogy rákos betegsége van, az szinte mindig úgy érzi, hogy a halálos ítéletét közölték vele. Pedig korántsem mindegy, hogy a beteg mit gondol, mit hisz gyógyulási esélyeiről.
Sokan hallottak már olyan ereje teljében levő emberről, aki majdnem azonnal meghalt miután megállapították, hogy rákos. A beteg állapota sokkal gyorsabban romlott, mint amire orvosai számítottak. Az ilyen eseteket úgy magyarázzák, hogy a beteg “feladta a küzdelmet”, vagy “elvesztette élni akarását”. Sok orvosnak volt már olyan esettel is dolga, amikor a beteg pozitív elvárásokkal nézett a gyógyulás elébe, és szokatlanul gyorsan javult, és meg is gyógyult. Ilyenkor általában az orvosi kezelés érdemének tudják be, hogy a beteg egészsége visszatért. Általában az emberek – az orvosok is! - hamarabb hiszik el, hogy létezik kapcsolat a halál és a negatív elvárás között, mint hogy létezik ilyen kapcsolat a pozitív elvárás és a gyógyulás között.
Társadalmunkban általánosan negatív elvárások élnek a rákkal kapcsolatban. Ezt nemegyszer az orvosi szakma is közvetíti. Sokszor az orvos azzal “mondja” legtöbbet a betegének, hogy igyekszik elkerülni a kérdéseit. Pedig szinte minden orvos praxisában volt már olyan eset, amikor a tudomány már lemondott a beteg életéről, de ő - valamilyen „csoda” folytán - mégis meggyógyult. A csodálatos “spontán gyógyulások” közös nevezője: a betegek élethez való pozitív viszonyulása, élni akarása.
A gyógyulást tehát nagymértékben elősegíti a beteg élni akarása, valamint a betegek hite abban, hogy képesek befolyásolni a betegség lefolyását. Ha kezükbe veszik sorsuk, gyógyulásuk irányítását, megszűnik a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség érzése, az immunrendszer nagyobb eséllyel veszi fel a küzdelmet a daganatsejtek ellen.