Milyen az az életút, melyek azok a személyiségjegyek, belső mechanizmusok, amelyek tehetetlenségre kárhoztatnak, és meggátolják a stresszel konfliktusokkal való sikeres megbirkózást? Ezek feltérképezése szinte fontosabb, mint maguknak a stressz-helyzeteknek a felderítése.
LeShan, klinikai pszichológus a rákos betegek élettörténetét, személyiségszerkezetét elemezte. Munkássága nyomán tudjuk, hogy a daganatos betegek élettörténetében számos közös vonás fedezhető fel. Gyakori, hogy a beteget fiatalkorában meglehetősen súlyos trauma érte. Az okok között szerepel az egyik szülő korai halála, válás, csonka család, vagy csak a szigorú szülők érzelemszegény, távolságtartó, elutasító magatartása. Az is előfordul, hogy a szülők munkavállalása, túlterhelése okozta azt, hogy nem volt idejük gyermekük érzelmi igényeit kielégíteni. Mindenesetre jellemző, hogy a gyermek magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Az is jellemző, hogy a rákbetegek gyermekkorukban szinte kivétel nélkül "jó gyerekek" voltak. Kamaszkorukból általában hiányzik a lázadás, szülőkkel való szembefordulás.
Felnőtt korban azután a beteg létre tudott hozni egy tartalmas, jó kapcsolatot, vagy hivatásában találta meg élete értelmét. Hatalmas energiákat fordít a kapcsolatra, vagy az életét kitöltő szerepre. Tartalmas, teljes életet él, de élete értelme, sőt önértékelése is ettől a kapcsolattól vagy szereptől függ. Ha a kapcsolat megszakad vagy a szerep véget ér - halál, válás, nyugdíjazás, gyermekek elköltözése stb. miatt - akkor a beteg élete értelmét, a személyiségét összetartó központi értéket vesztette el. Az eredmény kétségbeesés, reménytelenség, tehetetlenség.
Az is jellemző, hogy a betegek bánatukat, kétségbeesésüket magukba fojtják. A felszínen jól alkalmazkodnak a csapáshoz, ellátják teendőiket, de mindez már teher a számukra. A szín, a lelkesedés, az értelem elveszett életükből. Nincsenek céljaik, alig kötődnek az élethez.
Az infarktusra hajlamosító A típusú személyiségszerkezethez hasonlóan van tehát a rák kialakulását elősegítő - vagy inkább megengedő - úgynevezett "C" (cancer prone) személyiségszerkezet is.
A C típusú személyiség jól, sőt túlszocializált: konfliktuskerülő, környezetével harmóniában él. Képtelen nemet mondani, igyekszik mások igényeinek, elvárásinak mindenben megfelelni. Élete során nem béna, nem tehetetlen, képes harcosan kiállni mások érdekeiért, de saját érdekeinek védelmére, igényeinek kifejezésére képtelen, mert azt nem tartja helyénvalónak. Saját érdekeit mindenkor alárendeli mások - családja, barátai, kollegái, vállalata - érdekeinek.
Mi lehet az eredete a C típusú személyiségszerkezetnek? Jócskán leegyszerűsítve - mint mindennek - ennek az oka is a gyermekkorban keresendő. Bizonyos élmények hatására az egyén gyermekkorában úgy dönt, hogy ilyen vagy olyan ember lesz. Ha például a gyerekek szüleiket gyakran csúnyán veszekedni látják, úgy dönthetnek, hogy az ellenérzések, a harag kifejezésre juttatása rossz dolog. Következésképpen azt a szabályt állíthatják fel magukban, hogy mindig jónak, kedvesnek, vidámnak kell lenniük. Ez a szabály azután - miközben eredete régen a tudattalanba süllyedt - az élet valóságos konfliktushelyzeteiben lehetetlenné teszi a jogos érdekérvényesítést. Ha az egyén nem lát lehetőséget arra, hogy változtasson a cselekedeteit meghatározó szabályon, csapdában érzi magát és tehetetlen.
A betegek számára nagy nehézséget jelent negatív érzelmeik kinyilvánítása. Nagy szükségük van rá, hogy környezetük jónak lássa őket; és az, hogy ők is jónak tarthassák önmagukat. Ez elengedhetetlenül fontos önbecsülésük fenntartásához. Ha azonban a beteg nem adhat szabad folyást érzelmeinek, ha túl sok energiába kerül a pozitív énkép védelme, akkor a test nem rendelkezik elegendő életerővel ahhoz, hogy legyőzze a fenyegető betegséget. Az immunrendszer a már vázolt idegélettani, sejtbiokémiai változások következtében legyengül, s végül szabaddá válik az út a ráksejtek szaporodása előtt.
És mi helyzet a betegség bekövetkezése után? Szembenézve a halállal az élet sok szabálya kicsinyesnek és jelentéktelennek tűnik. Ha a beteg eldönti, hogy megváltoztatja viselkedését, lassacskán felfedezi, hogy nem dőlt össze a világ, amikor megszegte a régi szabályokat, és identitása sem veszett el azáltal, hogy megváltozott a viselkedése.
Sok beteg számára azonban még a súlyosan fenyegető diagnózis sem elegendő, hogy képesek legyenek saját igényeiket, érdekeiket - legalább átmenetileg - másoké elé helyezni. Több beteg példáját is felhozhatnám, akik időt, fáradságot, energiát nem kímélve titkolták gyermekeik vagy szüleik előtt betegségüket, mert saját érdekeiknél fontosabb volt számukra, hogy megkíméljék őket az aggodalomtól.