Semmiképpen sem spórolhatjuk meg betegeinknek azt a nemegyszer igen fájdalmas folyamatot, amelyben azonosítják, hogyan “voltak benne” betegségük kialakulásában. Nagyon fontos, hogy ne ébresszünk bűntudatot. Hangsúlyozzuk: a stressz, a rá adott hibás válasz, az önfeladás nem okozza a betegséget, hanem megengedi annak kifejlődését.
Sok rákos beteg veszítette el valamilyen fontos érzelmi kapcsolatát a betegség kialakulása előtt. Veszteség lehet a szeretett személy halála, válás, a gyermekek elköltözése, állás, szerep, otthon elvesztése is. Daganatos betegeknél különösen fontos, hogy ezeket a veszteségélményeket feldolgozzuk.
Ugyanúgy élni ugyanis nem lehet tovább. A betegség alkalom arra, hogy az ember megálljon, végiggondolja az életét; kitalálja, hogyan tehetné azt maga és környezete számára élhetőbbé, élvezetesebbé; eldöntse, mi is igazán fontos a számára. Még a tünetmentesség elérése után is komoly munka szükséges a személyes problémák megoldására, az önveszélyes magatartásmódok felismerésére és elkerülésére.
Célunk annak felismertetése, hogy - bármennyire fájdalmas élményekről van is szó - a stressz mértéke, és főleg az, hogy mennyire válik tőle valaki tehetetlenné, mennyire veszíti el a reményt, attól függ, hogy miként értelmezi a történteket. Ha felismeri korlátozó hiedelmeit, és próbál másféle értelmezést adni az eseményeknek, akkor képes lesz újfajta módon reagálni rájuk; s végül megengedi magának, hogy másképp élje meg az életet.