Az anorexia nervosa tünetei a serdülőkorban jelentkeznek, szinte kizárólag leányoknál. Az anorexia nagymértékű fogyással, a kövérségtől való kifejezett félelemmel, undorodással, testképzavarral jellemezhető súlyos étkezési zavar, mely sajnos napjainkban is mintegy 10%-ban halállal (öngyilkossággal vagy éhenhalással!) végződik.
A betegség általában a serdülőkorban (13-17 éves kor táján) kezdődik, s úgy éri a beteg környezetét, mint derült égből a villámcsapás. A betegség jelentkezése meglepő és megdöbbentő a család számára, mert a gyermek fejlődése mindaddig problémamentes volt. Igazi “jó kislány” volt, amolyan “mintagyerek”, akire méltán lehetett büszke a szülő. Intellektusa gyakran átlagon felüli, viselkedését az alkalmazkodás, kötelességtudás, engedelmesség, tisztelettudás jellemezte. Nem különösebben vonzódott iskolatársaihoz, a kortárs csoportokhoz, - ezért nem kellett félteni hogy "rossz hatással" lesznek rá - inkább az elismerést, biztonságot nyújtó felnőttekhez kötődött. Fejlődésében nem jelentek meg a serdülőkorban megszokott önállósági törekvések (szabadidő-, zsebpénzigény, öltözködési és hajviseleti hóbortok stb.). Az iskolában jó tanuló, tökéletességre törekszik, nem kedveli az “értelmetlen”, “értéktelen” időtöltést (barátkozás, szórakozás, játék, tánc stb.).
A betegség látszólag egyszerű fogyókúra formájában kezdődik. A kamaszlány túlsúlyos, vagy annak tartja magát. Megkezdődik tehát a kalóriák számolása, szigorú korlátozása, gyakran túlzott mértékű, önkínzó jellegű testmozgással (torna, futás) kombinálva.
Míg a nők normál kalória-bevitele 1800 és 2500 kcal között mozog, anorexiásoknál gyakran 500 kcal alatt marad.
A fogyás persze igen látványos, rövid idő alatt 15-20 kg-t is elérhet. A leadott kilók azonban nem hoznak megnyugvást. Az ételek, az étkezés, a kalória és a testsúly a gondolkodás és a fantáziavilág középpontjába kerül. A mérleg a lakás legfontosabb berendezési tárgyává válik. A táplálkozást a betegek nem tekintik biológiai szükségletnek, testméreteiket túlbecsülik, testüket torznak, idegennek élik meg. A kislány 30-35 kiló, csont és bőr, mégis kövérnek tartja magát. Az elfogyasztott táplálék lelkiismeret furdalást, bűntudatot, szégyenérzést okoz, ezzel szemben az étel elutasítása, a fogyás a pozitív önértékelés és öröm forrása.
A betegség hátterében gyakori a burkolt - ki nem mondható - lázadás a túlságosan óvó, korlátozó anya ellen. Másrészt szerepet játszik a felnövéstől, a felnőtt szereptől, még inkább a nővé válástól (szexualitástól, terhességtől) való félelem.
Az evés elutasítása a szülőkből természetesen pánikreakciót vált ki. Minden étkezés vita, veszekedés forrása, erőpróba és hatalmi harc a szülők és a serdülő között. A család élete és kommunikációja szinte teljesen a gyermek étkezése körül forog. A beteg és környezete között kialakuló meddő harc egyike a betegség ördögi köreinek, mely a beteget még mélyebben rögzíti a kóros szerepben.
A következmény igen súlyos: a kilók elvesztésével párhuzamosan elmarad a menstruáció, pajzsmirigy működési zavar, lassult szívműködés, csontritkulás is kialakulhat. A betegség gyakran válik krónikussá, s az esetek közel 10 %-ában halált okoz.
Az anorexiás beteg és családja hajlamos arra, hogy tagadja a betegség tényét és annak súlyosságát, ezért sokszor kikerülik a kezelést. Pedig a legfontosabb, hogy a betegséget mielőbb felismerjék, s a beteg megfelelő kezelést kapjon. A kezelés lehet gyógyszeres, pszichoterápia (egyéni, csoport- vagy családterápia), vagy a kettő kombinációja.
A testsúly rendezése a gyógyulás elengedhetetlen, de korántsem elégséges feltétele. Gyógyulásról csak akkor beszélhetünk, ha a testsúly normalizálása személyiségváltozással is jár, melynek során a beteg megtanulja a valóságosnak megfelelően érzékelni testét, kifejezni akaratát, érzéseit.