"A tőzsdén zuhan az árfolyam, a vércukor emelkedik" - állapította meg egy francia orvos, miután közvetlen összefüggést észlelt egy balszerencsés tőzsdeügynök magas vércukorszintje és pénzügyi veszteségei között.
Maga a cukorbetegség ugyan nem tekinthető klasszikus értelemben vett pszichoszomatikus betegségnek, mivel kialakulásában örökletes és egyéb, jól körülírható környezeti tényezők játszanak szerepet, azonban a cukorbeteg aktuális vércukorszintjét, a betegség lefolyását és szövődményeit jelentősen befolyásolja a stressz.
A II. típusú cukorbetegség kialakulásában komoly szerepe van a stressznek is. Mint tudjuk, stressz hatására fokozódik a "stresszhormon", az adrenalin valamint a cortisol elválasztása. Mindkettő növeli a vércukorszintet, az emelkedett vércukorszint pedig fokozza az inzulin-termelést. Ha ez tartósan fennáll, akkor a sejtek állandóan több inzulin jelenlétéhez "szoknak hozzá" és fokozatosan elvesztik inzulin-érzékenységüket. Vagyis előbb-utóbb az inzulin hatástalanná válik.
A Harvard Egyetemen egy bajnoki futballmérkőzésen (amerikai fociról van szó) 25 játékosból 12-nek a vizeletében találtak cukrot. (Ha a vizeletben megjelenik a cukor, az jelentősen emelkedett vércukorszintre utal.) Az izgalom, a stressz hatását az bizonyítja, hogy közülük öten tartalék-játékosok voltak, vagyis az egész meccs alatt végig a kispadon ültek.
A felnőttkori cukorbetegség eredményes kezelésében alapvető jelentőségű a beteg együttműködése, felelősségvállalása. Hiszen terápiás eszközeink behatároltak és meglehetősen korlátozottak: a gyógyszeres kezelés megfelelő életmód, diéta, testmozgás nélkül szinte biztosan elégtelen a cukorbetegség tartós beállítására, a szövődmények elkerülésére. Az együttműködéshez pedig szoros, kölcsönös bizalmon alapuló orvos-beteg kapcsolatra van szükség.
A legtöbb betegnek időre van szüksége ahhoz, hogy azt az új - és gyakran megrázó - tényt, hogy ő cukorbeteg, elfogadja. Félelmei esetleg teljesen megbéníthatják felfogóképességét. Ez független a műveltségtől, intelligenciától, iskolai végzettségtől. Ha valaki azt érzi, hogy szörnyű és igazságtalan, ami vele történt, felborítja egész életét, munkáját, megkérdőjelezi jövőjét, az nemigen tud az orvos szavaira figyelni.
Ennek alapjait egy beteg-centrikus beszélgetés teremtheti meg, amelyben nemcsak az alapvető ismereteket közöljük, hanem lehetőséget nyújtunk a betegnek, hogy érzéseiről, gondolatairól, félelmeiről szabadon beszélhessen.