A pánik szó minden bizonnyal a görög pásztoristen, Pán nevéből származik. Az ő iszonyatos, isteneket is megfélemlítő hangja váltotta ki a halandókban a "páni félelmet", a mindent elsöprő, az egész személyiséget elárasztó rettegést.
Nem valamiféle újfajta betegségről van szó, csak az elnevezés és pontos definiálás történt meg az utóbbi évtizedekben. Már Hippokrátész írt néhány betegről, akiket időszakos szorongás, sőt rettegés gyötört (a baj ellen a görög orvos egyébként vízzel felesben higított bort ajánlott). Jean Jaques Rousseau 1776-ban Vallomásaim című művében így írta le tüneteit: "Egy reggel, amikor nem is voltam rosszabbul, mint máskor… egész testemben hirtelen megfoghatatlan változást éreztem. Leginkább valami viharhoz hasonlított, ami a véremben kerekedett, és egy pillanat alatt átjárta tagjaimat. Ütőereim oly erőteljesen lüktettek, hogy ütésüket nemcsak éreztem, hanem hallottam is. Hatalmas fülzúgás társult ehhez, … a zaj olyan erős volt, hogy hallásomat is eltompította.… Megítélhetik megdöbbenésemet és rémületemet: azt hittem, belehalok."
A pánikbetegség Rousseau-n kívül még számos híres embert sújtott, Julius Caesar, Goethe, Shelley, - s hogy a jelenkor hírességei közül is említsünk egyet - Kim Basinger is szenvedett tőle. Freud - aki maga is pánikbeteg volt - szorongásos neurózisnak nevezte a hirtelen félelmi rohamokkal, szívtünetekkel, izzadással, remegéssel, szédüléssel, hasmenéssel és alvászavarral járó betegséget. Sőt, arra is utalt, hogy a betegek a rohamok között is szoronganak, előre félnek a további rohamok bekövetkezésétől, és ezért igyekeznek elkerülni azokat a helyzeteket, amelyekben a roham bekövetkezhet. Ezzel voltaképpen le is írta azt a kórképet, amit az 1960-as évek óta pánikbetegségnek nevezünk, s amely a pánikrohamokból, az előrevetített szorongásból és az ehhez kapcsolódó elkerülő viselkedésből áll.
A pánikroham - még ha ismétlődik is - nem jelent okvetlenül pánikbetegséget. Szervi betegséghez is társulhatnak pánikrohamok; ilyenek lehetnek a hirtelen igen nagy vérnyomáskiugrás, a pajzsmirigy túlműködés, vagy a vércukor hirtelen lezuhanása. Másrész társulhat pánikroham valóságos vagy annak megélt veszélyhelyzetekhez is. A pánik egyáltalán nem ritka: pánikrohamok a lakosság mintegy 10%-nál, valóságos pánikbetegség mintegy 2-3%-nál fordul elő. Nőknél csaknem kétszer gyakoribb, mint férfiaknál, és leggyakrabban a 25-40 éves korosztályt - tehát az erejük teljében levő fiatal és középkorú embereket - érinti.
A pánikroham sokféle formát ölthet. Lássuk néhány beteg önvallomását:
A pánik rendszerint zsúfolt üzletekben, sorban álláskor, vagy olyan helyen (színházban moziban) tör rám, ahol sokan vannak. (Előfordult már szülői értekezleten is.) Egyszer csak úgy érzem, hogy nincs elég levegő, mindjárt megfulladok. Kapkodom a levegőt, eközben elönt a verejték, egész testemben remegni kezdek. A szívem szörnyen gyorsan kalapál, kezeim, sőt a szám, a nyelvem is zsibbadni kezd. Érzem, ha akarnék sem tudnék segítséget kérni, egy szó se jön ki a torkomon. Úgy érzem, ha nem jutok azonnal friss levegőhöz, azonnal szörnyethalok.
A pánik nyílt utcán, esetleg járművön jelentkezik. Olyan gyöngének érzem magam, hogy úgy érzem, mindjárt elájulok. Izzadok, nehezen kapok levegőt. Igyekszem a fal mellett menni, és tapogatom a zsebem, van-e nálam igazolvány, hogy értesíthessék a hozzátartozóimat, hogy meghaltam vagy tartós kómában fekszem. Ha ilyenkor lát valaki, azt mondja iszonyú sápadt vagyok, fehér mint a fal
Először valami furcsa érzést érzek a mellkasomban. Megpróbálom nyugtatni magam, hogy semmiség az egész, mindjárt elmúlik, de legbelül meg vagyok győződve róla, hogy most ez igazán komoly, infarktust fogok kapni - apám és nagybátyám is abban halt meg - és meghalok, mire kiér a mentő. Szinte látom magam kívülről, amint fekszem a földön, körülöttem tömeg, a mentősök próbálnak újraéleszteni, de hiába. Aztán látom a temetésemet, feleségemet, zokogó gyerekeimet. Közben egyre erősebb a szorítás a mellemben, izzadok, remegek, alig kapok levegőt.
Egyszer csak hirtelen idegenné válik körülöttem a világ. Tudom, hol vagyok, de mintha nem is én lennék, és nem tudom, hogy kerültem ide, mit keresek itt egyáltalán. Körülöttem minden idegennek látszik, kísérteties, furcsa gondolataim támadnak. Azt hiszem mindjárt agyvérzést kapok, vagy meg fogok bolondulni, talán már meg is bolondultam.
Szinte mindig puffadással kezdődik a roham. A hasam annyira feszül, hogy úgy érzem, menten szétpattan. Hányingerem támad, azonnal WC-re kell menni. Eközben forróság önt el, remegek, verejtékezem. Gyakran el is gyengülök, úgy érzem, mindjárt elájulok.
A szorongásos roham időtartama változó, néhány perctől órákig tarthat. A roham megszűnéséhez néha az orvos vagy akár a nővér megpillantása is elegendő, sőt előfordul, hogy már a rendelő kapujában hirtelen elmúlik.
A pánikroham egyik legijesztőbb tulajdonsága, hogy hirtelen, minden előzmény nélkül - mint derült égből a villámcsapás - jelentkezik. A beteg a rohamot megelőzően általában hétköznapi életét él, nincs túlfűtött idegállapotban, és többé-kevésbé jól érzi magát. Akkor mi lehet a roham közvetlen kiváltó oka? A kiváltó ok rendszerint valami egészen jelentéktelen, szokványos testérzés, ami valamennyiünknél nap mint nap jelentkezik. A pánikbeteg azonban hajlamos arra, hogy ezeket a banális panaszokat, fájdalmat, teltségérzést, feszülést közvetlen veszélyjelzésként, valamilyen fenyegető katasztrófa előhírnökeként értelmezze. A kiváltó ok tehát nem maga a testérzés, hanem annak értelmezése. A panasz fenyegető jelentést kap, és ez beindítja a szorongást. A szorongás - minthogy fokozott adrenalin termeléssel jár - újabb testi tüneteket okoz: a szív szaporábban és erősebben dobog, gyorsul a légzés stb. Ezek a tünetek újabb félreértelmezéshez, túlértékeléshez vezetnek, és végül beindul egy önmagát erősítő kóros kör, mely a pánikrohamhoz vezet.
A légzés gyorsulása kiemelt jelentőséggel bír a pánikroham kialakulásának folyamatában. A szapora, felületes légzés csakúgy, mint a gyakori sóhajtozás ugyanis kimossák a széndioxidot a szervezetből. A széndioxid a szervezet anyagcsere folyamataiban keletkezik - a szerves anyagok végső soron széndioxiddá és vízzé "égnek" el. A széndioxid a légzés folyamán távozik el, de a normális széndioxid szintre szükségünk van, ugyanis jelentős szerepet játszik a vér vegyhatásának szabályozásában. Ha túllégzéssel kimossuk a széndioxidot, a vegyhatás alkalikus irányba tolódik, és a vérben szabadon keringő kalcium egy része a vérfehérjéhez kötődik; az alacsonyabb szabad kalciumszint pedig fokozza az idegek és izmok ingerlékenységét. Ez a folyamat - a fokozott adrenalin-termeléssel együtt - magyarázza a pánikroham legtöbb tünetét, a szívdobogást, légszomjat, remegést, izzadást, zsibbadást, szédülést, ájulásérzést stb.
A beteg a roham után általában alig emlékszik az azt kiváltó kellemetlen érzésre, a roham további tünetei annyival ijesztőbbek, hogy elnyomják a jelentéktelen érzés emlékét. Még kevésbé tudják visszaidézni a félreértelmezést, azt a szinte öntudatlan, automatikus gondolatot, ami szorongásukat beindította. Az ún. kognitív viselkedésterápia egyik legfontosabb célja éppen az, hogy segítsen az automatikus gondolatok felismerésében, és megtanítsa a beteget arra, hogy más, hasonlóan elfogadható, de jóval kevésbé fenyegető értelmezési lehetőségeket találjon testi panaszok esetén. A másik igen fontos terápiás cél a helyes, lassú, kontrolált légzés megtanítása, mivel ezzel megelőzhető az öngerjesztő kóros kör beindulása.
Sok pánikbeteg esetében megfigyelhető, hogy a betegség egy igen nehéz, a személyiség minden erőforrását mozgósító, stresszel teli időszak után hetekkel vagy akár hónapokkal később jelentkezik. Úgy tűnik, hogy a beteg erejét megfeszítve megbirkózott a stresszel, azonban erőforrásai minden bizonnyal kimerültek, és a szabályozó mechanizmusokat a legkisebb megterhelés is kibillenti egyensúlyi állapotából. Más megközelítéssel az is lehetséges, hogy kialakult egyfajta "stresszfüggőség", s a nyugalmi állapotban a szervezet maga gondoskodik a "hiányzó" stressz pótlásáról.
Már említettük, hogy a pánikbeteg életét nemcsak a rohamok keserítik meg, hanem a félelem a következő rohamtól. Ezért a beteg előbb-utóbb igyekszik elkerülni azokat a helyeket, helyzeteket, ahol - félelmei szerint - a roham be szokott következni. Az elkerülő viselkedés egyre több helyre, helyzetre terjed ki, s végül erősen korlátozza a beteg - és családja - életét. A pánikbetegség gyakran - egyes vizsgálatok szerint az esetek felében-kétharmadában - társul agorafóbiával. Az agorafóbia olyan helyzetekben jelentkező félelmet jelent, ahonnan nehéz - vagy kínos - elmenekülni, illetve ahol a pánikroham esetén nincs kéznél azonnali segítség. A betegek, mint az előző vallomásokból is látszik, más és más helyzeteket éreznek a legnehezebbnek. A legjellemzőbb helyzetek: tömegben tartózkodni, sorban állni, járművön közlekedni, utcán sétálni, vagy egyáltalán egyedül elmenni otthonról. A betegek nagy része ezért évek óta nem jár színházba, moziba, vagy ha mégis rászánja magát, akkor a sor legszélére ül, lehetőleg hátra, a kijárat közelébe. Ezt azonban csak külön rákérdezés esetén szokták említeni. Súlyosabb gondot okoz - különösen nőknél - ha a beteg nem tud zsúfolt üzletben vásárolni; ilyenkor rendszerint társat keres a bevásárláshoz. Sok nő nagy lelkiismeret- furdalással éli meg, ha nem mer elmenni gyermeke szülői értekezletére.
A betegek a tömegközlekedési eszközök közül a legfélelmetesebbnek általában a metrót tartják. Már a mozgólépcső félelmet kelt, a kocsiban pedig attól félnek, hogy két megálló között az alagútban megáll a szerelvény. A vonat rendszerint kisebb problémát okoz, különösen akkor, ha gyakran megáll, nem túlságosan tömött, és van rajta WC. A repülőgép vagy hajóút rendszerint még a metrónál is nagyobb szorongást okoz, a betegek rendszerint egyáltalán nem vállalkoznak rá. Ez azonban nem korlátozza a mindennapi életet, bár a családi utazások, nyaralások, esetleges üzleti utak tervezésénél ez is konfliktus, feszültség forrása lehet. A legkönnyebbnek a saját autóval történő utazás tűnik, bár a közlekedési dugók, hidak, sorompók ebben az esetben is okozhatnak problémát. Végső soron az agorafóbiás ember egyre inkább korlátozza utazását, mozgását, életterét. Végül vagy ki sem mozdul otthonról, vagy minden esetben társra kísérőre van szüksége. Agorafóbia pánikbetegség nélkül is előfordul, ezért részletesebben a fóbiák között tárgyaljuk.