40 évig dohányoztam, 15-től 55 éves koromig. Az utolsó 8-10 évben napi 2 doboz (40 szál!) cigarettát szívtam. 39 évig semmiféle panaszom vagy tünetem nem volt, és eszem ágában sem volt leszokni.
15 évesen szoktam rá – volt benne azonosulás, lázadás, felnőttnek látszás, kortárs csoporthoz tartozás – szinte minden. Egyértelműen a 3. „szabadság bajnoka” típusba tartozom. Nem volt sok leszokási kísérletem. Az első 21 éves koromban a szerelem kedvéért, de a kórbonctan szigorlat azonban közbeszólt. Ültem a tankönyv mellet, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy milyen jó lenne rágyújtani. A szerelem erős volt, de a függőség még erősebb. Így hát rágyújtottam és visszaszoktam. (A párom – akit zavart a ruhámból számból és bőrömből áradó füstszag – hogy mindezt ne érezze, inkább ő is rászokott a cigarettára.)
Orvosként persze mindent tudtam a dohányzás ártalmairól. És nemcsak tudtam, még tanítottam is. De a napi 40 szál mellett is jól voltam (Pontosabban nem vettem tudomásul az itt-ott már jelentkező tüneteimet, hiszen már nehezen mentem fel lift nélkül a harmadik emeletre.) Sok dohányoshoz hasonlóan én is azt gondoltam: „Persze minden igaz, amit a dohányzás ártalmairól tudok (tanítok), csak éppen rám nem vonatkozik. Én azok közé a szerencsések közé tartozom, akinek egyáltalán nem árt a dohányzás.” (Hiszen mindannyian ismerünk egy János bácsit vagy Terka nénit, aki 88 éves, gyerekkora óta dohányzik, és köszöni szépen jól van.)
Egyszer egy pszichoterápiás továbbképzésen egy Németországból jött előadó meg akart mutatni egy gyors módszert, amivel könnyen gyorsan le tudunk szoktatni klienseket a dohányzásról. Mindössze ketten voltunk dohányosok a 20 fős csoportban, de egyikünk sem vállalta a „paciens” szerepét. Egyáltalán nem akartam leszokni. Úgy gondoltam: az élet nem lenne ugyanolyan jó cigaretta nélkül.
Azután egy nyári éjszakán sikerült tökéletesen bőrig áznom, és utána csuromvizesen kb. egy órát vártam taxira. Persze jól megfáztam, sőt: tüdőgyulladást kaptam. A tüdőgyulladás pár hét alatt elmúlt, de a köhögés nem. Száraz köhögési rohamaim miatt előfordult, hogy ki kellett jönnöm színházból, koncertről. Kezdtem érezni, hogy ennek már fele se tréfa, de mégsem tudtam rászánni magam a döntésre. Végül nagy nehezen elszántam magam, letettem a cigarettát – és átszoktam a műcigire. Abban legalább nincs kátrány, és – gondoltam – majd szép fokozatosan csökkentem a nikotint. Persze szinte egész nap a számban lógott a műcigi, és mégsem volt elég. A kísérlet 3 hónapig tartott. Köhögésem nem javult, hanem romlott, a nikotin ellenére elvonási tüneteim voltak, többet ettem, rágcsáltam, meghíztam, majd’ meg fulladtam lépcsőn menet – szóval minden bajom volt. Végül olyan dühös lettem, hogy rágyújtottam. Persze napokon belül eljutottan újra a 2 dobozhoz.
A panaszaim viszont egyre fokozódtak. Végül már az is előfordult, hogy terápiás munkámat a relaxációt, hipnózist kellett megszakítanom a köhögés miatt. Most már igazán muszáj volt lépnem – de mégsem akaródzott. Hiszen amióta az eszemet tudom, dohányosként gondoltam magamra. Már a döntés meghozatalához segítséget kellett kérnem: hipnózisra, illetve kineziológiai oldásra volt szükségem ahhoz, hogy elfogadjam: ezentúl nemdohányzó leszek.
Az elvonási tünetek ellen bedobtam anyait-apait. Szedtem gyógyszert, használtam műcigit. Nem dobtam ki az utolsó doboz cigarettát – az én típusomnak ez nem használ, hiszen nem fogadjuk el a kényszert – fiókomban, sőt táskámban is volt szívnivaló, amihez sosem nyúltam hozzá. Hiszen saját elhatározásomból hagytam abba, nem pedig kényszerből. Viszont minden dohányos barátomtól kértem egy-egy slukkot – és a környezetemben sokan dohányoztak. Kb. fél év után estem vissza. Nem teljesen, hiszen még mindig szedtem a gyógyszert. A 40 szál helyett csak napi 2-3-at szívtam - de tudtam, ez nem fog sokáig tartani. Egy újabb hipnózis segítségével végleges döntést hoztam: egy hét múlva szívom el életem utolsó cigarettáját. Elajándékoztam a műcigit, abbahagytam a gyógyszert – nem kell többé se nikotin, se nikotinpótló. Az elvonási tünetek megelőzésére és csökkentésére biorezonanciát - elektromágneses saját-jel kezelést – vettem igénybe, Bach cseppeket szedtem és tartottam egy hét méregtelenítő léböjtöt.
Sokkal könnyebb volt, mint gondoltam. Nem mondom, hogy egyáltalán nem hiányzott, de a tudat, hogy nemdohányzó vagyok, hogy végre visszanyertem 40 éve elvesztett szabadságomat, sokkal több örömöt és megelégedettséget okozott.
Ennek már csaknem 3 éve. Azóta sem zavar a füst, nem hajtom el magam mellől a dohányosokat. A fiókomból az utolsó szál cigarettát már rég elkínáltam. Nincs többé szükségem a tudatra, hogy ott van, hiszen végérvényesen nemdohányzó vagyok.
Persze tudom, hogy példám önmagában inkább csak érdekesség, de semmiképpen sem az egyedül üdvözítő megoldás. Nem akarok abba a hibába esni, amibe a legtöbb leszoktató program: nem hiszem, hogy létezik olyan megoldás, ami mindenkinek egyaránt megfelelő. Ha több dohányostípus létezik, hogyan is lehetne elegendő egyetlen módszer? Ezért aztán – persze a saját példámból kiindulva – olyan programot dolgoztam ki, ami maximálisan figyelembe veszi az egyéni igényeket és eltéréseket, a különböző típusok eltérő motivációit, és erre építi a leszokás segítését.