Hogyan befolyásolja a stressz a szervezet működését?
Az állatvilágban, de még a primitív emberi társadalmakban is az életben maradás feltétele az, hogy az egyén azonnal felismerje a veszélyt és eldöntse: küzd vagy menekül. Veszélyhelyzetekben az ideg- és hormonrendszer azonnal adrenalint és mellékvese-kéreg hormonokat (kortizolt) mozgósít, s minden szerv működését a küzdés vagy menekülés szolgálatába állítja.
Példaképpen idézzük emlékezetünkbe, mi történik, ha békésen sétálunk az utcán, és a kerítésnek nekiront egy vérszomjasan ugató, vicsorgó kutya. Szívünk hevesen, szinte a torkunkban dobog, gyorsabban kapkodjuk a levegőt, gyomrunk összeszorul, s még hátunkon is feláll a szőr. (Hasonló - bár nem ennyire drámai, viszont tartósabb - hatást válthat ki főnökünk packázása vagy anyósunk állandó zsörtölődése is.)
Lássuk tehát pontosabban, mi is játszódik le szervezetünkben. Belső szerveink működését vegetatív idegrendszerünk irányítja. A vegetatív idegrendszer szimpatikus és paraszimpatikus oldalból tevődik össze. A szimpatikus idegrendszer szakosodott a vészhelyzetek elhárítására, míg a paraszimpatikus elsősorban a táplálkozás, a regenerálódás szolgálatában áll. A "vészhelyzet" hatására, (pontosabban - mint később látni fogjuk - annak hatására, amit vészhelyzetnek tartunk) a szimpatikus oldal, aktiválódik, ennek hatására gyorsul a légzés, a szívműködés, emelkedik a vérnyomás, fokozódik az izomfeszülés. A szimpatikus idegrendszer "kihelyezett tagozata" a mellékvese velő nagy mennyiségű adrenalint termel, ami fokozza az izmok vérellátását, és biztosítja a megfelelő "üzemanyag-ellátásukat" is: a májban található raktárakból cukrot szabadít fel, növelve ezzel a vércukorszintet. Mindehhez a hormonrendszer megfelelő hátteret biztosít. Az agyalapi mirigy közbenjárására a mellékvese kéreg kortizolt termel, ami segíti és stabilizálja a szimpatikus hatásokat.
Mindezen hatások összességeként szervezetünk készen áll a veszély elhárítására. Érzékszerveink kiélesednek, gondolkodásunk tisztul, reakcióink gyorsulnak, izmaink erőtől duzzadnak, s elegendő cukor és oxigén áll rendelkezésükre a hatékony, gyors, erőteljes működéshez. Minden az izomműködés - a menekülés vagy küzdelem - szolgálatában áll.
Mindez roppant hasznos, sőt elengedhetetlen a nyúl számára, ha farkas elől menekül, a macskának, ha kutyával kerül szembe, két vetélkedő szarvasbika küzdelme esetén, sőt az ősembernek sem volt más választása, ha mamuttal találkozott, mint elfutni, vagy harcba szállni vele. A mai stressz természete azonban nagymértékben változott. Ritkán kerülünk szembe olyan szituációval, ahol a fizikai harc vagy menekülés megoldást jelentene. Bár valószínűleg gyakran szívesen orrba vágnánk a közlekedési dugóban pofátlanul előző sofőrt, vagy szeretnénk világgá szaladni az állandóan csengő telefon elől - a társadalmi játékszabályok rákényszerítenek, hogy uralkodjunk magunkon.
Ha a stresszhelyzetet testi reakció - küzdés vagy menekülés - követi, akkor a szervezet egyáltalán nem vagy alig károsodik. Akkor sincs veszély, ha a harag, bosszúság, indulat csak átmeneti, könnyen lereagáljuk, vagy gyorsan túltesszük magunkat rajta. Ha azonban az élettani válasznak - a társadalmi következmények miatt - nincs szabad tere, tartós, vagy túl gyakran ismétlődik, akkor a testet halmozódó negatív hatás éri.
Tartós stresszhatás esetén egy bizonyos ideig a szervezet képes alkalmazkodni a stresszhez, ez az alkalmazkodóképesség azonban véges, és túlzott igénybevétel, megterhelés esetén kimerül.
Selye írta le az ún. Általános Adaptációs Szindrómát. E szerint az alkalmazkodásnak három egymástól elkülöníthető szakasza van:
1. alarm reakció: A szervezetben a stresszorral való találkozás jellegzetes tünetei jelentkeznek: gyorsul a szívverés, emelkedik a vérnyomás, nő a vércukorszint, stb.
2. ellenállási szakasz: ha a stresszor folyamatos hatása mellett lehetséges az alkalmazkodás, akkor kifejlődhet a megfelelő ellenállás. Az alarm reakció jelei látszólag eltűnnek, és az ellenállóképesség a normális szint fölé emelkedik.
3. kimerülés szakasza: az alkalmazkodási energia kimerül, ha a szervezetet túlságosan hosszú ideig túlságosan erős stresszor hatása éri, (és/vagy ha a stresszorokkal szembeni cselekvés lehetetlen.) Újra megjelennek az alarm reakció jelei, megnagyobbodnak és túlműködnek a mellékvesék, károsodik az immunrendszer fekélyek keletkeznek a gyomorban és a bélrendszerben. A szervezetben stressz hatására mindig a „leggyengébb láncszeme szakad el”, kialakul a betegség, végül – segítség nélkül – akár halál is bekövetkezhet.