Zöldfülű elsőéves egyetemista voltam, szinte semmit sem tudtam az orvostudományról, még kevesebbet a pszichoszomatikáról.
Kórházi gyakorlatomat egy közkórház belgyógyászati osztályán töltöttem. Feküdt az osztályon egy beteg, nevezzük Szilviának. Szilvia 35 éves fehér bőrű, természetes-vörös hajú, kissé molett nő volt, igazi allergiás alkat. Allergiás is volt szinte mindenre, még egyes allergia ellenes gyógyszerekre is. Egy vizit alkalmával az osztály főorvosa, igen nagyra becsült tanárom azt találta mondani, hogy szerinte Szilvia annyira fél mindentől, ennivalóktól, gyógyszerektől, hogy szinte "csinálja" magának az allergiát.
Nosza, több sem kellett nekem, nagyokos medikának - hiszen semmit sem hallottam még emberkísérletről, kutatási etikáról - elhatároztam, hogy bebizonyítom tanárom elméletét. Szilvia állandóan szőlőcukrot szopogatott (a csokoládéra allergiás volt), kiloptam hát a dobozából egy darabot, porrá törtem, s hogy az ízét ne érezze becsomagoltam egy ostyába, amit szintén Szilvia fiókjából emeltem el. Már nem emlékszem rá, mit mondtam neki, hogyan vettem rá, hogy bevegye, lényeg az, hogy sikerült. Néhány perccel később visszafutottam, és azt mondtam Szilviának, hogy tévedés történt, az ostyában véletlenül egy olyan porrá tört gyógyszer volt, amiről tudtam, hogy allergiás.
Ami ezután történt, az jócskán felülmúlta várakozásaimat, fényesen igazolta tanárom elméletét, de azóta is kísért rémálmaimban. Szilvia testét néhány perc alatt ellepték az allergiás kiütések, arca kivörösödött, levegő után kapkodott. Sürgős injekciós beavatkozásra szorult. Természetesen senki - még az ötletet adó főorvos sem - hitte el, hogy az ostyában szőlőcukor volt (kevésen múlt, hogy nem rúgtak ki az egyetemről). De én tudtam, saját szememmel láttam, mire képes a gondolat, a félelem. Szilvia kiütéseit kizárólag gondolatai hozták létre.
Akkor tettem fel a kérdést, ha lelki okok ilyen súlyos bajokat tudnak okozni, akkor vajon miért ne használjuk fel ugyanezen lelki tényezőket - ellenkező előjellel - a gyógyítás szolgálatában?